Azt hallottam, hogy országszerte leállt a villamos hálózat. Senki sincs az erőművekben, s azaz igazság, hogy ebben látok rációt. Elméletben a black outnak huszonnégy vagy negyvennyolc órán belől kellett volna bekövetkeznie, de mi már jócskán túlvagyunk ezen, nem igaz? Az erőművek fűtőanyag hiánya miatt kellett volna bekövetkeznie, és talán ez idáig valaki működtette őket. Vagy talán a szél és naperőművek működtették a világítást, de a biztosítok kiesése után a fényforrások is leálltak, csakúgy mint a vízerőművek, víztisztítók és minden más berendezésünk. Ha a kedves hallgatóim netán azon gondolkoznak, én hogyan tudok mégis adni, akkor elkell mondanom, hogy egy régi generátort működtetek, ami biztosítja, hogy a szavaim adásba kerüljenek.

Nézem kedvesem arcképe
ragyogását, s ahogy ránk
néz vissza, szeme csillogását.

Míg Liáék a barlangos kalandot élték át, addig Shyra elvitte Zinát a boszorkányok központjába.
Idegesen járkált az árnyékmacska fel-alá, nem akarta elhinni, hogy váratják őket, mikor a vérfarkasokkal való kapcsolat fenntartása fontos dolog, és egy félreértés miatt, ami egy vámpírnak meg a boszorkányának köszönhető, nem szakíthatják meg. Létfontosságú, hogy valahogy megértessék a vérfarkasokkal ez a vámpír nem a sötét oldalt szolgálja, de mégis hogyan? Míg fel-alá járkált gondolkozott, Zina meg csendben üldögélt és nézegette a padló mintázatát. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen helyzetbe keveredik. A többi vérfarkashoz képest mindig is nyugodtabb volt, nem vonzotta a harc és a bajt sem kereste soha. A vérmérséklete sem volt heves, talán ezért sem udvarolt még neki senki, pedig a maga 100 évével már benne járt a termékeny időszakában.

A kezem mozdulatlan,
a lábaim megálltak.
A percek is kővel dobálnak.
Körülöttem szikla,
hideg és kemény falak.

A lelki frigiditás rothadó világ;
templomában szeretkezel forrón magaddal,
mint partner nélküli leszboszi szerető.

két vége vérzik. Amit kötne, most nincs jelentése, szüksége van, mert ami vinné az elkezdődött és egyben folytonosságra törő testét, mindkét végére ért, s a köztest szemezi, amiért vagy amiben élni tudna. Talán ha előbb fedezem fel, igazából nem is test lenne. E test így született, hogy talán kihagyta egy grafikai mozzanatát, és megszakadt a szóírás egy üteme, s az előzőre már nem emlékszik. Most, hogy felfedezem, már nem az emlékezésért él.

Bontogatjuk egymást édes bűvöletben,
Parázs-érzet vibrálja be a légteret,
Ujjbegyeid baldachinjára terülve
Életelixírt belőled nyerhetek.

Nekem virágot hoz
az őszi szél
Lángot
az éj tüzes szekerén
Háborgó tengerek hullámain
Egy eltévedt érzést

Fekete éjszakában haldoklik a táj,
száraz kórókat sodor görgetve a szél.
Olyan sűrű most a csend, hogy már szinte fáj,
sötét borzalom sejtelme szivárog szét.

Nem kell már így ez az élet
Már rohad bennem a lélek,
Mit leírok csak töredék
Nekem már mindebből elég
Egy kiút van e rémségből,
Egy vad ötlet a mélységből,
Végezz és eljön a vég is,
És végzek magammal én is.

Könnyes volt az éjszaka…
de a hajnali pírra kelve megláttalak,
s eloszlott minden fájdalmam.
Némán álltál,
mégis hallottam gondolataid halk suttogását.
Mosolygott a szemed…

Egy maroknyi földet ha feldobok
elfújja messzire a kószáló szél,
de ha a szántásba hintek magot
csírákban üzeni hű ígéretét.

Hideg ágyam mellett lassan szétolvadt az utolsó lidérc is. Odakünn hajnali szellő kóborolt, mint mélységes éjjelből menekült, dermesztő tüzet okádó sárkány. A nyitott ablakon át felkúszott a harmatban fürdő növények mámorító illata, és a falak piciny repedéseiben álomra hajtották fejüket a koboldok.

Áldott legyen a jóságod
Áldott légy te magad,
Amerre csak jársz
Nyíljon mindig tavasz.

Megjegyzés: 28.

Fiaink és unokáink nyelik örök könnyeinket,
évezredes sóhajaink feszítik tüdejüket,
és láthatatlan árnyak remegnek
majd szemöldökeik íve felett.

Ég-mosoly dereng
A szél tépte
Sötét fellegek között.
Hűvös a reggel,
Benne az ősz
Szekerének
Csikorgását hallom.

Az őszi pára
rád se vetette fényét
Te csak mentél
rajtad három táska lógott.
Magas vállad eltűnt
a csillogás ködében
Elintette búcsúd a vén vasúti lomb.

sötét hangokból
bánat-fátyolt szőtt a város fölé
az égbolt ezernyi csillaga
éjszaka volt
és a kihalt utcákon magányosan kóborolt

Valahogy bennem maradt,
Minden szavad
Minden érintésed,
Minden kétkedésed.

Sötét álmot borít rám az éj
Halk sikoly mely magához hív
Édes hangján a lelkem kéri
Oda adom testem nem igényli

Karján ringat el az éjjel
Pislákoló gyertya fénnyel.
Madár alszik kint az ágon
s gondolatban körbejárom
lábujjhegyen megcsodálom
színes selyem köntösét.

Az évek csak telnek,
tudom, érzem,
de ha most Rád nézek
ezt is kétlem.

Megjegyzés: 2009-ben a választott védőangyalomnak!

Úgy talált a fény a két szemedre,
Áramütés vibrált íriszedben.
Kialudt egy lámpa. Pillanatra
Elaludt a város. Minden csillag
Valahogy homályos… volt benne

Melleken játszó lágy tónusú fények
nem egy elképzelt - valóssá teremtett -,
csukott szemhéj alatt fogant jövendő.

Megjegyzés: Hozzászólás helyet…

Egy villám cikázott át testemen.
Elégtem, porrá törtem teljesen.
Elvesztem, eltűntem, meghaltam,
felolvadtam ölelő karodban.

A földet megrontotta a gyűlölet,
Megmérgezi az embert, s tönkre teszi
a szíveket.

Piros alma fönn a fán,
Alatta egy sün netán?
Hosszú orra tüskés háta
Nagy szemet vet az almára.

Dobb-dobb. Dobban a szív.
Dobb-dobb. Magához hív.
Dobb-dobb. Nagy viszályt szít.
Dobb-dobb. Csecsemő rí.

Emberfej formájú repedés díszelgett a csillár mellett. Egy férfi arcának oldalnézeti képét adta ki. Volt orra, álla, mindene a helyén volt, ennek az egyszerű repedésnek ahhoz, hogy emberfej rajznak lehessen titulálni, amit az idő készített. Kellő fantáziával még a szemüreget is fel lehetett fedezni. Sötét volt mégis tisztán lehetett látni a repedésformát, ami mintha csak emlékeztetni akarná valamire. Valamire, amit már régen maga mögött hagyott.

Már későre járt, a múló délutántól a nap is elköszönni készült a tenger hullámtalan horizontjába merítkezve. A Colonia Nicolot megkerültem, így értem a városi szeméttelep közelébe, mikor az autóból szemlélődve, egy kisebb magaslatról megpillantottam kicsilányom, Annát.

Megjegyzés: a Galaktika Magazinba szántam eredetileg…

Landorhegyi Zoltán - Dunaújváros, 2010. augusztus 6. 23:18