Kő vagyok a kövek között,
Szeretem is őket,
Amerre a sors dobál,
Találok egy szépet,

Elfáradt a szem.
Ma sem pihent
folyton képeket vetít
újra mutat

Üres a város, csendesek az utcák,
Mindenki halott, mind meggyilkolták,
Csak én járok szótlan, nesztelen, egyedül,
Fejszémről csöppen a vér, tócsába gyűl.

Olyan nehéz lett minden mostanában
emlékszem mikor könnyed perceket
hordtam vidáman a hátizsákban
amikor még érdekes volt a pillanat

A hajnali eső zúgásában
A távoli hajókürt búgásában
Benne élsz.
Az öreg harangok kongásában

Akarnál e születni újból, ha tudnád,
hogy anyád egy ringyó, s az utolsó
küretnél, elszánta magát,
hogy a következő babát, kit hord

Ostorozzák az időt,
rohanásba kezdtek
a kullogó napok, a hetek,
a nélküled múlt könnyező tavaszok.

Mostanában a gondolatsorok, melyek eddig szinte végigvezették magukat, egyre többször megszakadtak. Már nem látványosak, önmagukhoz ragadóak. Hirtelen nem tudta meghatározni, hogy ez kiüresedés, a jó vagy a rossz beszüremlése, esetleg csupán egy beférkőző hangulat kérdése. Érzékelte, a hangulata most nagyon nem olyan, amelyek a magánhangzók szintjén vártak volna kifejezésre. Nem is hangulat volt. A tudatosulás után lényegében nem is kellett kifejezni azt, ami és ahogyan történt.
Elkezdődött.

Köszönteni jöttem, és úgy érzem okkal
állok itt, kicsit összeszorult torokkal.
Hiszen ez nem minden napos esemény,
Tudom jól, hogy sokunknak,
ezt megélni, hiú remény.

Szerelmeim áldozatát
Értetlenül kifosztották.
Minden férfi olcsó pribék,
Becsületem hova vitték?