szürke az ég,
didereg a határ
felhők mögül bujkál
a napsugár.
kiváncsian kémleli
a földet,

A kisiskolás Pisti folyton vészhelyzetbe került, egy egész könyvet lehetne írni hőstetteiről, de most azonban csak a színházajtó történetét mesélem el.
Vali, az édesanyja a két barátnőjével eltervezte, hogy munka után, csütörtök este színházba mennek. A fiát nagyon szerette, nem tudta volna hová tenni, ezért megegyeztek, őt is magukkal viszik. A munkából egyenesen az iskolába rohant, hogy a fiát hazavigye.
Amikor az osztályteremben meglátta a gyermeket, szó szerint földbe gyökerezett a lába, nem kapott levegőt, nem jutott szóhoz, teljesen elborzadt. A fején olyan kötés éktelenkedett, mint a háborús sebesülteknek… A csoporttársak egymást túllicitálva üvöltötték el a történteket.

fölfogni ésszel:
tovább már nem lehet húzni a bandázst
érezni, látni
mint üt át,
bíborul alkony-nyomban
fölszáradó patakokban

És a nap sütött mint egy hülye, formálisan a hátamba égette az inget, én meg mozdulni sem mertem ott a gazban, nehogy észrevegyenek. Megnéztem az órámat, mert az volt az érzésem, hogy mindjárt felugrom, és ordítani fogok. De a szemöldökömről, a számlapra csöpögött az izzadtság, a számok összekuszálódtak, összefolytak szemeim előtt
A franc se gondolta volna, hogy ennyi ronda rovar, és csúszómászó lakik itt a fűben. Igaz, sosem hasalok a földön, állva meg nem látni ebből az egészből semmit.

Elvesztem…
az álmok tengerében.
Élveztem…
kicsit halott lehettem.

Álmodj! Vesd le magadról a kétség gúnyáját! Arcodon bíbor lepel, mint torzó szobrok roncsolt bájait eltakaró vászon, kezem a torkodon, ujjaim hegyét látomásként izgatja a vér vörös lüktetése. Szavak ömlenek át a fogak rácsai között, és megfulladnak a sírtömbökön szunnyadó emlékek, s a némaság panaszos kiáltásaitól földre hullott csillagok fény-ketreceibe zárva, az inga rettentő kilengését csodálván, szabadnak hazudott pillanatok menetelnek a történelem pazar parádéján.

Újra vérgőzös lett a világ,
ezt érzi, ki nem fogja fiát,
ki nem csak látszat tényhíreket
érzékel, s gyűjti a híveket.

Én többet kaptam, mint kék eget,
álmomban rég látott életet,
nem hittem akkor, hogy szép lehet.

Szívem mélyén nagyon jól tudom,
nélküled haldoklom-e világon.
Az eszem bár mást diktál,
de a szívem csakis téged vár.

Nézz az égre és ma megtudhatod végre
Nem vagy egyedül
Nem menekülsz
Senki elől
Mert senki nincs a földön
Csak egy egybeírt szerelem

Anyóka előtt
Nyírfalevél botorkál.
Préselni jó lesz.

Sorsom hol ide, hol oda vet,
s lelkembe szúrva tüskéit,
szomorú vörös rózsát nyit,
mely haldokolva hinti szirmait,
túl a megátalkodott világ peremén.

Fénnyel, későn érkező a reggel.
Fakul újra felkelő korongban.
Az etetőn, újra megjelent cinkék
sárga-kék kiskabátja is kopik,
mint a térdem.

Valahol külön jár,
Minden mi volt,
Egy pillanat itt hagyott.

azt hiszed
kezedbe vetted
a sorsod…
pedig csak
egyre magasabbra
hordod a
világ szennyét

És csak jön, és jön, megállíthatatlan,
ahogyan a nemkívánt
hideg téli szél száll a dombok fölött,
s elönt.
Rémeim
nyári záporként
zúdítja testemre az est.

Ropog a nyár vége,
bronz-barnába hull…
Csípős őszbe érve
dér-fagyba vonul.

Nyár idéző még a szél
néha keze langymeleg,
egyformán simogat meg
selyeminget, s szirteket.

Póznák

Reggeli ébredés novemberben.

Tegnap, - október utolsó napján-, mint nyughatatlan őrült, úton volt a szél. Süvítettek, fütyültek a telefonvezetékek, csikorogtak, nyöszörögtek a szurkozott oszlopok, amelyek lépésenként ballagnak föl a hegyekbe, s kerge táncot jártak fölöttem. Összesen kilencven darab fenyő lelte halálát. Az ˝okos ember˝ szinte mindenhová betelepíti ezeket a póznákat, hogy vigye a hírt – Ő utána. Tudni akar mindent, hogy mi történik a tőzsdén, és a bankokban:- semmiről sem akar lemaradni. – Lehet, hogy nem is szél miatt visítoznak, hanem a hír a vezetékekbe belegyömöszölve?

Hideg, nyirkos őszi nap
a lány végig sétált a stégen
a tó dühös vize csapdosta lábát,
döbbenetesen közel érezte a jéghideg végtelent,
szinte a szívéig hatolt.

Megjegyzés: Mit kellene még ehhez fűzni?

Úgy érzem, hogy most minden út hozzád vezet.
Mintha te rajzolnál körém mindent, amit
látok, a világot, úgy, hogy ha valamit
teszek, az csakis hozzád vezessen. Kezet
ráztál Istennel, s most tiéd az élvezet,

Rideg árnyak,
Ó mire vártok?
Nem teljesült vágyak,
Még mit akartok?

Ott ült egy hatalmas irodában. Körülötte felnőtt férfiak beszélgettek, de ő semmit nem hallott vagy értett belőle. Nem tudta miért kell itt lennie. Otthon akart lenni, és csak ülni a szobájában. A mamája többé nem volt. Eltemették a föld alá, hogy soha többé ne láthassa. Az utolsó rajzot beledobta a gödörbe mielőtt rádobálták volna a földet a mamájára.

A szerelem, olyan, mint a szél,
amíg az ember él, mindig remél.
Sajnos, elment kedvesem,
de én, még mindig, őt, szeretem.

A Keresztesek általában hajnalban jöttek, mintegy jelezve a tökéletes ellentétet a fertőzöttekkel, amik alkonyatkor másztak elő ocsmány hajlékukból. Fekete páncélzatukon csillogott a hajnal fénye, s a férges koponyás embléma ott díszelgett a karjukon. Kettes sorban meneteltek az utcákon, kezükben olyan gépfegyverekkel, amiknek senki nem tudta a típusát. Arcukon a gázmaszk modernizált változatát viselték legalábbis a túlélők erről suttogtak, mert senki nem tudta megmondani, hogy mi lehet az arcukon, ha nem gázmaszk.

Amerre csak nézel minden síma, csendes
enyhe nyári széllel levelek billennek,
a víz felszinére hullámot terelnek
gyászoló szivébe érzelmek ébrednek!

Megjegyzés: 2010.08.25.

Ki akarom űzni magamból a semmit
Az ürességet, mely most is átölel
Csak gyengéden, mégis oly erősen szorít
Mint rideg barát, ki nem enged közel.

Elfáradt az ég alja és
sötét foltok haladnak rajta…
A ma menekül a holnap
megszokott forgatagába…

Múlik már a Nyár, közeleg az Ősz,
Nézd, a fák levelén, lassan elidőz.
Itt vagyok még én, itt vagyok Neked.
Sosem hagylak el! Nagyon szeretlek!

Ének a fényben
Kék-vizű égen
Messzire száll

Egyszerű zápor
Nap-szinű fátyol
Köd köti át