Most először
ihlet meg az állad,
ahogy vállamra helyezted
s mosolyogva sóhajtottál…
… én is megpihentem nálad.

Megjegyzés: Egy nagyon kedves barátnak.

Panni nagy nehezen elcipelte a posta elé a feladni kívánt csomagot. A hivatal még nem nyitott ki, többen várakoztak a bejutásra. Ő meg tétován álldogált a kissé cikis, hosszú, nagy, és nehéz, zsákba bugyolált csomag mellett. Magában vigyorgott, mit gondolhatnak róla az ismerősök, de egy ideig senki sem szólalt meg.
Abban a pillanatban szállt ki az autójából a nyugdíjba vonult kolléganőjének a vicces férje. Tamás persze egyből felé vette az irányt. Szeretett volna elsüllyedni, de már nem volt visszaút.

Pinceszag, hűvös,
De már nem kell a gyertya.
Boromat fejtem.

Vihar van, félünk.
De fél Ő is, figyelj! Egy
Fény, majd Kiáltás!

Olyan fényes az éjszaka
vándor útján ballag a hold,
kisöcsém már nem láthatja
bánat hullám, hogyan karol!

Mesélik, hogy a szív dobban.
Az enyém mozdulatlan.

Mesélik, hogy a szív érez.
Az enyém mindent összevérez.

Így áll elém, hangtalan a nappal
nem köszönt az erdő vidám madárdallal
Mert vigaszt keresve szállnak ők csendesen
szárnyukon a fény csillan de megpihen.

Szokásosan az összes papírmunkát a nyakába varrták, mondván ezzel is nagyon sokat segít. Nem azért végezte el az egyetemet, hogy aztán tologassa az aktákat, meg telefonálgasson. Igaz sikerült nevelőszülőket találnia árva gyerekeknek, de az nem ugyanaz volt, mint ételt osztani a hajléktalanoknak, vagy beszélgetni a különböző elvonókra járókkal. Mindig is az a típus volt, aki szeretett másokat pátyolgatni – sok fejtörést okozva ezzel a szüleinek -, de ezért is lett szociális munkás.

Én egy új világban élek
S a lelkemben él egy lélek
Megtanultam élni az életet
Áldásomat Isten előtt letettem

Nyárutóként őszidőben
köd borítja völgyeket,
szülőfalumat takarja,
s harmat lepi réteket.

Éljük szerényen, napjainkat,
lehajtott fejjel, S ki sírt szemmel
eltitkoljuk, gondjainkat.

A nap narancsvörös színeivel köszön el az égen,
eltűnik a horizonton hogy nyugovóra térjen.
Nincs már napsugár mi perzselhetné testemet
mégis valahonnét melegség önti el a szívemet.

Az úr a hatodik napon,
megtörölte verejtékes orcáját.
A teremtés fárasztó nyűge,
éles késként vágja homlokát.
Lepihenne, de nem lehet,
kételyek között lebegett.

A falubeli gyerekekkel bóklászunk a falu melletti tó másik oldalán, a ˝sziget˝-nek nevezett hely valamelyik erdejében.
Persze az a hely nem volt sziget, csak a faluval párhuzamosan futó folyó holtág túlsó partján fekvő erdős-legelős területet hívta így a népnyelv, mert valóban a falu felől egy szigetnek tűnt a hely.

- 3 -

Ines és Manuel korán keltek.
Egymás felé küldött mosolyukban jóval több volt, mint az elmúlt éjszaka bódító szenvedélyének halvány pírral arcukra írt megnyilvánulása. A napjuk mindig így indult. Azzal, ahogy örültek egymásnak, őszintén és egyformán.
Már kiskoruk óta ismerték és szerették egymást és voltak olyan szerencsések, hogy az idő és a sors nem sodorta el egymás mellől sem őket, sem érzelmeiket. Környezetükben alig volt olyan, aki észre ne vette volna ebből a lankadatlan szerelemből fakadó energiájukat és tettrekészségüket.

Milyen szörnyű tudni magamról,
Hogy vége van már,
S lassan meghalok.
Múlhatatlan emléked éjjeli
Álmomra karol,
Érzem én, végzetes:

A sohasem kapott szóra várva… lelkem kissé tántorgott.
Mégis volt egy célja, mely felé néhanapján elmozdult.
Ám… a sohasem kapott szóra várva, valahogy mindig
és újra örvénybe hullt a szó és a gondolat… kelepce ez.
Mert minden egyes elmozdulás, odébb lökte a célomat.

Tanár úr, kérem, mi
Próbáltuk először…
Azután meg mintha
Ment is volna már.
Tanár úr, kérem, mi
Megpróbáltuk többször,
Segítsen! Végülis
Maga a tanár!

/részlet az Állati világ című musicalból, melynek dalait az All For One énekli fel/

A becsület ösvényéről letérünk,
Mert nagy úr a kényszer,
De nem mindegy, hogy az állat,
Az új ösvényen meddig ér el.

Gyere! Kucorogj ide az ölembe édes! Rendben, Maci is jöhet.
Egy titkot osztok meg veled. De csitt! Senkinek egy szót se. Megígéred, ugye?
Adj még egy puszit, s engedd, hogy belefürdessem ujjaim szöszke tincseidbe…
No, ha készen vagyunk, akkor figyelj…
Egy este, amikor a szúnyogok döfték belém fullánkjukat, én pedig semmivel sem törődve ültem ott mégis, még a csapkodást is elfeledtem, akkor történt az eset. Belefeledkeztem a látványba, s mint amilyen picinykének érzed magad te most, itt, az ölemben, én is oly csöpp mafla voltam ott, annak az óriási hársfának a tövében.
Talán megérezte lelkem rezdülését, hogy bűverőjéből szabadulni nem tudtam, vagy talán valami más miatt, de egyszer csak szinte virágaival borítva rázta meg magát, s belesuttogta a fülembe énekét.

Lobog a tűz, de alatta
Ragyog a fa parazsa.

Vörösen izzó szén szemek,
Néha fényük megremeg.

szürke az ég,
didereg a határ
felhők mögül bujkál
a napsugár.
kiváncsian kémleli
a földet,

A kisiskolás Pisti folyton vészhelyzetbe került, egy egész könyvet lehetne írni hőstetteiről, de most azonban csak a színházajtó történetét mesélem el.
Vali, az édesanyja a két barátnőjével eltervezte, hogy munka után, csütörtök este színházba mennek. A fiát nagyon szerette, nem tudta volna hová tenni, ezért megegyeztek, őt is magukkal viszik. A munkából egyenesen az iskolába rohant, hogy a fiát hazavigye.
Amikor az osztályteremben meglátta a gyermeket, szó szerint földbe gyökerezett a lába, nem kapott levegőt, nem jutott szóhoz, teljesen elborzadt. A fején olyan kötés éktelenkedett, mint a háborús sebesülteknek… A csoporttársak egymást túllicitálva üvöltötték el a történteket.

fölfogni ésszel:
tovább már nem lehet húzni a bandázst
érezni, látni
mint üt át,
bíborul alkony-nyomban
fölszáradó patakokban

És a nap sütött mint egy hülye, formálisan a hátamba égette az inget, én meg mozdulni sem mertem ott a gazban, nehogy észrevegyenek. Megnéztem az órámat, mert az volt az érzésem, hogy mindjárt felugrom, és ordítani fogok. De a szemöldökömről, a számlapra csöpögött az izzadtság, a számok összekuszálódtak, összefolytak szemeim előtt
A franc se gondolta volna, hogy ennyi ronda rovar, és csúszómászó lakik itt a fűben. Igaz, sosem hasalok a földön, állva meg nem látni ebből az egészből semmit.

Elvesztem…
az álmok tengerében.
Élveztem…
kicsit halott lehettem.

Álmodj! Vesd le magadról a kétség gúnyáját! Arcodon bíbor lepel, mint torzó szobrok roncsolt bájait eltakaró vászon, kezem a torkodon, ujjaim hegyét látomásként izgatja a vér vörös lüktetése. Szavak ömlenek át a fogak rácsai között, és megfulladnak a sírtömbökön szunnyadó emlékek, s a némaság panaszos kiáltásaitól földre hullott csillagok fény-ketreceibe zárva, az inga rettentő kilengését csodálván, szabadnak hazudott pillanatok menetelnek a történelem pazar parádéján.

Újra vérgőzös lett a világ,
ezt érzi, ki nem fogja fiát,
ki nem csak látszat tényhíreket
érzékel, s gyűjti a híveket.

Én többet kaptam, mint kék eget,
álmomban rég látott életet,
nem hittem akkor, hogy szép lehet.

Szívem mélyén nagyon jól tudom,
nélküled haldoklom-e világon.
Az eszem bár mást diktál,
de a szívem csakis téged vár.

Nézz az égre és ma megtudhatod végre
Nem vagy egyedül
Nem menekülsz
Senki elől
Mert senki nincs a földön
Csak egy egybeírt szerelem