:: [AMF] Amator Muveszek Foruma ::

jucinac · Elküldve: Szomb Feb 14, 2004 9:02 am Hozzászólás témája: Igaz történet

Ismertem egy lányt, aki nagyon fiatalon elveszített valakit, és elvesztését nem igazán tudta feldolgozni.
Egyik napról a másikra elpártoltak tőle a barátai és nem értette hogy miért, hiszen semmit nem csinált. Sokat gondolkodott, hogyan szerezhetné vissza a barátait.
Évek teltek el, amíg a lány újra talpra állt. Nagyon nehéz volt számára az az időszak. Hiszen mikor elveszítette a legfontosabb személyt az életében, vele együtt a barátait is elveszítette.
Édesanyja és az unokabátja mindig mellete volt és támogatta.
Ez a lány - bármilyen nehéz volt is a számára - nem adta fel.
Elment tanulni. Persze az a sok fájdalom, szomorúság ami érte attól úgy érezte, jó lenne megszabadulni, így aztán elkezdett verseket írni.
Kisebb sikerei, kudarcai akadtak ezen a téren, de nem adta fel. Az élete részévé és egyben meghatározójává vált az írást.
Ma már többen beszélgetnek vele és a kedve is sokkal jobb.Olyan most ő, mint a tragédia előtt. Vidám, mosolygós, jókedvű, segítőkész, sok-sok szertetet adó.
Azonban a régi emlékeket a szívéből nem tudja kitörölni, hisz bármilyen messze is menekül, azok mindig a szívében élnek. Így hát megtanulta; "Múlt nem arra való, hogy emlékezzünkre, henem hogy tanuljunk belőle" és hogy a jelenben kell élni és nem a múlt rabjaként.
Sok-sok év és sok-sok fájdalom, de ez a lány nem adja fel, küzd és harcol a céljaiért, az álmaiért.

Azért írtam le ezt az igaz történetet , mert úgy érzem jó példa, hogy ne adjuk fel és ne keseredjünk el, hiszen élni és küzdeni igen is érdemes.

A történetben szereplő lány az édesapját veszítette el és az a lány akivel ez történt, most is itt él közöttünk.

JeepCKing · Elküldve: Hétfő Feb 16, 2004 1:02 pm Hozzászólás témája:

Tanulságos történet. Ebből egy nagyon szép prózát lehetne írni. Miért nem teszed meg?

Jeep!
_________________
Si tacuisses, philosophus mansisses.

jucinac · Elküldve: Szerd Feb 25, 2004 10:55 am Hozzászólás témája: Kicsi lány

Mikor megszületett a nagyszülei ellenezték.
Sokáig meg sem nézték,meg sem látogatták, hogy milyen is a kicsi kezecskéje, lábacskája, arcának piciny mosolya. Ő nem tett semmit, még is haragudtak rá.
De talán akkor a nagyszülőknek baj volt, hogy egy ártatlan kis csöpség jött a világra.
-Minek az. Minek még egy gyerek.Miért nem elég az az egy.-mondták gúnyosan.
De ahogy teltek a napok, hónapok lassacskán, valami, valami nagy dolog történt, mert a kicsilány a nagyszülők szívébe lopta magát.
Bár mennyire is ellenezték a dolgot, be kellett látniuk, az élet egy ajándék és nem valami rossz dolog.

tucsok · Elküldve: Kedd Ápr 06, 2004 2:46 pm Hozzászólás témája:

Szép történet!
Egyet értek a gondolataiddal a küzdelemről. Nem a cél elérése a legfontosabb, hanem az oda vezető út. És a kudarcok is arra valók, hogy tanuljunk belőle.
Én is ismerek egy lányt, ő 16 évesen az édesanyját veszítette el, és sok-sok év után ( újabb csalódások miatt ) ő is a verselésbe menekült.
De lehet -e valaki újra a régi?
Vagy folyton változunk, és a bánat, a kudarc, a küzdelem új embert formál belőlünk?

tucsok · Elküldve: Kedd Ápr 06, 2004 3:03 pm Hozzászólás témája:

Én írnék egy történetet, amely sokszor eszembe jut, mert a pedagógusok ma már nem olyan pedagógusok, mint a régi pedagógusok. Hol van a hivatás?

Egy nagyon eleven, csibész ( egyesek szerint rossz ) gyermek nagypapája azt mondta, hogy megemeli a kalapját az előtt az ember előtt, aki megneveli az ő unokáját. Az iskolából sorozatban vitte haza a beírásokat, osztályfőnöki figyelmeztetéseket a gyerek, koszosan, sebesen ment haza rendszeresen. Az egész család siránkozott, hogy mi lesz ebből a gyerekből. A tanulás sem ment neki, nem érdekelte semmi, a rosszalkodáson kívül. A szülők próbálkoztak magántanárokkal, a sokadik után egy nyugdíjas pedagógusnál kötöttek ki a fiúval. Egy mosolygós, csupa szív néninél, aki elkezdett foglalkozni vele...
Aztán egyszer a nagypapa elment a nénihez, bekopogott, majd az ajtóban se szó, se beszéd, megemelte a kalapját, sarkon fordult, és elment...

Will · Elküldve: Csüt Ápr 15, 2004 9:39 am Hozzászólás témája:

Nem sopánkodom hogy újra be kell írnom ezt a szorit a serverhiba miatt, mert úgy érzem, hogy egy ekkora, eget verő bunkóság megérdemli ezt az öt percecskét... meg aztán a legutóbb óta történtek némely dolgok...

Tehát úgy kezdődött az egész, hogy elmentünk bulizni, legjobb barátom (Gábor) szülinapját ünnepelvén. Velünk jött egy jóbarát (Robi), Gábor barátnője (Eszti) és az ő huga (Szabina). Nomármost: Szabina szabad volt, Will bátyó gondolta, hogy rástartol, majd fél óra múlva megkapta a visszajelzést: "Nem kedvelem az ilyen nyomulós srácokat" (Istenem van ilyen...

) Ez még az alapozóhelyen, egy pizzériában volt, utána bevettük magunkat a discoba, ahol mindenki nagyon jól érezte magát, fergeteges volt a hangulat (naná, hiszen Náksi&Brunner este volt!

) Robi barátom és Szabina meglehetősen összebújtak az este folymán amin én már elsőre csodálkoztam, hiszen a Robi egy "Szeretem a barátnőmet, nem fogom megcsalni" mondattal indította az estét... Aztán mikor eljutottag a smárig, és már rendesen benne voltak a kmh... nyelvgyakorlatban... akkor egyszer csak a Robi hirtelen eltolta magától a Szabinát és félhangon felkiáltott (ha lehet ilyet...

): "V@zze, ezt minek csináltam, én nem akartam megcsalni a Pandát!"

Aztán csak fogta a fejét, sopánkodott magában, a Szabinát meg le se tojta

Szegény lányt úgy sajnáltam! Azt senki sem érdemli meg, hogy így bánjanak vele... aztán mikor mentünk hazafelé, még a Robinak állt feljebb, nem is szólt a Szabinához, és úgy beszélt róla és a barátnőjéről, mintha szegény lány ott sem lenne

Na ezen az estén nagyot csalódtam a Robiban... De hiába, ő egy nagybetűs Barátom, és akármilyen baromságot is csinál, még az marad egy jódarabig!
Azóta aztán történt egy érdekes dolog. Ugyebár Robi egész este fohászkododtt hogy el fogja mondani a Pandának, hogy mi történt, meg hogy ezt nem hagyja ennyiben... (Én mondtam is neki, hogy csináld, ha ennyire akarsz egy-két pofont

) Aztán tudjátok mit csinált? Odament a barátnőjéhez, és azóta is élnek boldogan, mintha mi sem történt volna! Mi persze, mint barátai hallgatunk az ügyről de ez akkor is szemétség volt így! Ha megcsalja a csajt, legalább csinálja normálisan, egész este, és másnap mondja meg a Szabinának, hogy "Bocs, nem lenne hosszú a kapcsolat úgysem, jobb úgy felfogni hogy volt egy szép esténk..." Akkor a Szabinát sem bántja meg, nem is akkora bunkóság (na jó megcsalni alapból az, de normálisan legalább nem akkora...), meg akkor én sem írom a sztorit ide... úgyhogy bocs a bő léért, a Robit okoljátok

U.i.: Ha nem túl nagy kérés, várnám véleményeteket a sztoriról személyes üziben

_________________
"Egy álmot álmodék, de álmom eltávozott tőlem..."
"Az élet álom, és egyszer minden álom véget ér... de mindig rossz-e felébredni? Nem... nem mindig az" - Ismeretlen szerzőktől
"Tedd azt, amit akarsz" (az AURIN felirata a Végtelen Történetben)

Wavellit · Elküldve: Szomb Máj 22, 2004 8:49 pm Hozzászólás témája:

Bár én még új vagyok itt, de azért bátorkodom beírni egy történetet. Igaz, nem mostanában esett meg, de azóta is nagyon dolgozik bennem...

Egy hideg téli reggel felöltöztettem a gyerekeket és elmentünk vásárolni. Az apróságokat a kedvenc kisközértünkben vettük meg, de nem is ez a lényeg...
Itt találkoztunk egy 5 éves kisfiúval. Gyönyörű szőke haja és kék szeme volt, amiből a magány és a fájdalom tükröződött. Ruhája rendezetlen, piszkos, az egész gyereknek ápolatlan kinézete volt. Viszont nagyon szépen tudott mosolyogni a lányomra, aki egyből szóba is elegyedett Vele. A kisfiú gyors mesébe kezdett, feledve a vásárlást én is Rá figyeltem inkább. Az anyukája otthon van, alszik. Öten vannak testvérek, van nála egy kisebb is (a nevét nem tudta) aki szintén egyedül tekereg valahol az utcán. Teljesen megdermedtem, hogy csavaroghatnak ilyen kisgyerekek? Hogy lehet az, hogy nem törődnek velük a szüleik? De a mesének még nem volt vége...
Az apukája "már megint" börtönben van, az áramot és a gázt is kikapcsolták náluk. Tehát öt gyerek él sötétségben és hidegben télvíz idején. TV-jük sose volt, óvodába nem jár (mert az felesleges) és ő még karácsonyfát se látott soha. Hihetetlen, hogy a XXI.században él olyan kisgyerek az országban, aki azt sem tudja, hogy mi is az a karácsonyfa...
Szemem már megtelt könnyel, amikor közölte a fiú -mint kiderült Dávid a neve- hogy ő azért jött ide a közérthez, mert nagyon éhes, hátha vesz neki valaki egy kiflit. Az se baj, ha már kemény, csak ehessen valamit. Na ez volt az utolsó csepp a pohárban...
Megfogtam Dávidka kezét, és hazahoztam. Megfürdettem, adtam rá tiszta ruhát (olyat ami nem lányos és amit az én gyerekem már nem hajlandó felvenni, pedig szép, készítettem Neki reggelit és néztem, hogy úgy eszik, mint aki soha...Félve kérte a túrórudit, mert ő még olyat soha nem evett...Elmesélte, hogy milyen rosszak a nénik és a bácsik, mert sok pénzük van, de ő hiába kér kiflit, vagy ellökik, vagy meg se hallják, vagy pedig csak csúnyán visszaszólnak, hogy "vegyen" anyád!
Tragédiának éltem meg...egyszerűen felfoghatatlan számomra...
Miután megreggelizett és átmelegedett, összepakoltunk neki közösen a lányommal egy zsák ruhát és játékot, majd hazakísértük.
Dávidka szeme könnyes volt a búcsúnál. Határtalanul boldog volt, és azt mondta, ez volt élete legszebb napja. Kirázott a hideg...egy gyerek életében az a legszebb nap, hogy fürödhet, tiszta ruha lehet rajta és ehet...ezeknek természetesnek kellene lennie...
Tudta szegénykém, hogy mondania kellene valamit, de nem találta a szavakat. Ennyit mondott: "ha majd miniszterelnök leszek, eszembe jutsz majd és meghálálom"...
Dráma...

imrex · Elküldve: Csüt Jún 17, 2004 1:52 am Hozzászólás témája:

imrex · Elküldve: Csüt Jún 17, 2004 2:11 am Hozzászólás témája:

Egy alkalommal, nem sokkal azutan, hogy megkaptam a forgalmi jogositvanyt felugrottunk az ujdonsult ismeroseimmel a furdotelepre. En pedig mint zoldfulu autovezeto ugy altam meg az elsobseget elveszto savon, hogy nem lathattam jon-e auto a foutvonalon. Eppen ezert megkertem a melettem ullo lanyt nezze meg jon-e fentrol valami.
Erre o, letekerte az ablakot, felnezett az egre es azt mondta:
-Nem jon fentrol semmi!

Annoila

Mire a végére értek, látni fogjátok hogy nem kitalált történet.. A sors keze fonta szálait, én cask terítem a szöttest, ami talán kicsit tömör lett..

Mikor a lány felébredt, anyukája csak ennyit mondott neki ’Ma a vidámparkba megyünk..’ és ezzel a mondattal őt és kis öccsét karon fogta és elindultak, de nem egészen a megjelölt útirányba.. Valahol egész máshol kötöttek ki.. Egy kórház bejáratánál… Ugyanis csak később derült ki, hogy az anya nem olyan ritka látogató volt eme helyen.. Sőt nem is látogató, hanem egyenesen a második otthonának is nevezhette volna, mert nem egyszer kezelték már ott, depresszióval, szegénynek keserű sorsa volt. Állandó társa volt az alkohol, a cigaretta, a stressz meg persze a magány… Talán ezek tették őt hallottá. Ez okozhatta, h amikor a vidámpark helyett a kórházba ment, h onnan többet nem szabadult. Következő menhelye már a koporsó lett…
És a gyerekekkel mi történt?? Mint jó gyerekekhez illet, kissé csalódottak voltak, hogy nem mentek hullámvasutazni, de mikor a rendőrök jöttek érük, akkor kezdték érteni, hogy komoly a helyzet. A lány 10 múlt, a fiú még 5 sem volt. A nővér anyatigris módjára védte öccsét, nem engedte, hogy őt máshova vigyék. Egy év alatt intézetről intézetre dobálták őket és végül összesen három helyet könyvelhetnek el.
Ám azért annyira nem kell sajnálni őket, mert ma is boldogan élnek. Egy év szenvedés után szerető nevelőszülőkhöz kerültek, anyjuk fájó emlékét nem feledve. Azóta is így élnek..

Gondolom vagy csak sejthetem, hogy felmerülhet honnan tudom ezeket olyan rézletesen.. Nos talán azért, mert én vagyok az a 10 éves lányka, igaz ma már kicsit idősebb kiadásban..
Hogy miért írtam le? Talán azért, hogy még egy történettel több legyen, mely bizonyítja minden hullámnak van teteje is…
És az intézet sem volt olyan szörnyű..

leka · Elküldve: Szerd Jan 19, 2005 10:58 pm Hozzászólás témája: Találkozások

Találkozások 1

Januári szürkületben indultam haza a munkahelyemről. Közel lakom, alig tízpercnyire. Ilyenkor jóleső érzéssel tölt el, ha találkozom egy - két ismerőssel. Gyakran, csak kutyafuttából megkérdezzük egymástól: Mi van veled? Hogy vagy?
Igazából választ sem várunk, csak rohanunk, sietünk valahová... Azután, ha valaki tényleg válaszol is a kérdésünkre, talán meg is lepődünk. Akár egy élet történetét is megtudhatjuk néhány percbe sűrítve.
Ezekről, a találkozásokról szeretnék néhányat felvillantani. Talán érdemes azon is elgondolkodni, mi mindenre kellene figyelnünk, odafigyelnünk… Leginkább egymásra.

Régi az ismeretségünk Ágival. Még gyerekkoromban figyeltem fel rá. Csinos, határozott lány volt. Nálam néhány évvel idősebb. Felnéztem rá.
Később, amikor ő már befejezte a tanulást, újra láttam. Testnevelő tanárként kezdett a közeli iskolában. Férje naponta érte ment. Szép pár voltak.
Gyerekei születtek, egy ideig ismét nem találkoztunk. Pár év múlva, amikor újra dolgozott, a sportiskolásokkal érmeket nyert, megyei, majd országos versenyeken.
Néhányszor, már, mint kolléga beszélgettünk, munkáról, sportról, általános dolgokról.
Pörgött tovább az élet. Egy tanítványa iskolánkba jött tanítani, testnevelőként. Tőle hallottam, hogy mi történt a fiával…
Ma is sietősen igyekeztem haza.Megláttam Ágit, ahogy a sportpályán keresztülvág, lassú léptekkel, nemes tartással haladt. Megvártam.
- Szia.
- Szia. Rég láttalak. Mi van veled?
- Most megyek az unokámhoz Budapestre. A lányom négy hónapja szült. Mindenem ez a kis csöppség.
Jó volt hallgatni.
- Hogy hívják a kicsit.
- Salamonnak. Nagyon aranyos.
Közben, amíg beszélgettünk, méregettem a ruházatát. Hm. Ennyi fekete. Biztosan a divat miatt. Csak a sálában voltak fehér foltok. Mintha a tekintetemből olvasott volna, már mondta a fel sem tett kérdésemre a választ.
- Anyukám a múlt héten halt meg. Sokat szenvedett. Szinte már megváltás volt szegénynek. Csütörtökön lesz a temetése. Addig megyek a lányomnak segíteni. Nagyon nehezen tudja feldolgozni a bátyja halálát.
Tavaly halt meg a fiam, Tamás. Öngyilkos lett. Pedig az orvosin jól tanult hatod évesként, már helye volt a klinikán dr.… mellett. Szerették. Csak hát olyan érzékeny volt, nehezen viselte ezeket a visszásságokat. Többször mondta, hogy nem tudja már elviselni ezt a szörnyű világot. Helyes fiú volt, 185 cm magas. A lányok imádták. Úgy kellett mellőle elhessegetni őket. Sportolt. Kosarazott, teniszezett, síelt. Mindenben kiválóan teljesített.
Egy barátja felhívta. Megbeszélték, hogy találkoznak. Kimentek a hobbira. Tovább elemezték a világ dolgait. Nem jó ez így! A depressziós hangulat eluralkodott rajta. Napok óta alig aludt. Majd ötven órája talpon, az idegei nem bírták. Valami tudathasadásos állapotba kerülhetett. Már nem jött haza. A beszélgetés után egyedül maradt. Mindenből elege lett. Felakasztotta magát…
Teljesen összeroppantam.
- A férjed?
- Elváltunk.
Nem tért ki rá. Nem kérdezgettem
- Akkoriban nem érdekelt semmi. (folytatta). Egy évig pszichiáterhez jártam. Ő tett rendbe. Most is, ha valami bajom van, beszaladok hozzá egy kis beszélgetésre. Utána jobban érzem magam.
Egyik alaklommal elhívtak a lányomék síelni. Elmentem velük, de nem akartam kiengedni sehogy. Akkor vettem észre, hogy a lányom értem aggódik. Véletlenül hallottam meg, hogy a párjának sírva mondja. Nem bírom már tovább, ahogy anyu szenved.
Ez így nem mehet tovább! A lányom is elveszítem. Erőt vettem magamon, felvettem a síléceimet és lesiklottam velük.
- Az élet megy tovább. A fiamat már soha nem hozhatom vissza. A lányom itt van nekem. Az unokám pedig imádom. Szoktuk is mondani: Tamás küldte maga helyett…
- Na elmondtam az életem. – Veled mi van?
Néhány szót még váltottunk, azután indultam haza. A férjem már nagyon várt.

leka · Elküldve: Vas Jan 23, 2005 5:46 pm Hozzászólás témája: Találkozások 2

Találkozások 2
/Elmulasztott beszélgetés/

Egy meleg nyári napon, bágyadtan andalogtam a piacra. A bolt árnyékos oldalában megláttam Pistát. Oda-oda néztem, de nem figyelt. Na jól van…Sértődötten mentem tovább a dolgomra...

Gyerekként együtt játszottunk, öt, hat környékbeli gyerekkel.
Kemény szárú fűből – kunyhót építettünk. Szépen megterítettünk. Mindenki hozott valamit a közösbe. Jókat ettünk, beszélgettünk, hülyéskedtünk. Zengett a hangunktól a környék. Valamit mindig kitaláltunk. Versengtünk, ki a jobb, az ügyesebb.
Amikor harcoltunk egymás ellen, az volt az igazi. Mint akik a legnagyobb ellenségei egymásnak, úgy támadtuk a másik „várát” – sárgolyóval hajigáltunk. Igazi csata volt az. A végén nem volt harag. Jót nevettünk egymáson, milyen szutykosok lettünk. Na majd kapunk otthon. Bizony volt, amikor egy-két napig eltiltottak a barátoktól. De kibírtuk. Annál jobban örültünk egymásnak a következő találkozásnál.
Mint minden „jó gyerek”, mi is kipróbáltuk a cigit. Egy-két szálanként csentük el a szülőktől. Nem vették észre.
Na, amikor végre magunk lehettünk, kezdődött a buli. Elő a cigivel, lehet rágyújtani.
Az első alkalommal még a meggyújtással is gond volt. Ahogy azt a kesernyés, fojtós füstöt leszívtuk, majd megfulladtunk. Köhögtünk, de úgy mutattuk, hogy ez micsoda élvezetes számunkra. Közben a fejünk, a gyomrunk kóválygott.
Mielőtt haza mentünk volna, petrezselymet rágcsáltunk, hogy ne érezzék rajtunk a szagát.
Télen is volt kihívás. Akkoriba építették a vasúti felüljárót. Az idő miatt félbehagyták. Nekünk ez nagyon jó volt. Elő a szánkót és csúszás lefelé. Ki meri a legmeredekebb felén?
Jó nagyokat estünk, de csak nevettünk rajta. Fázva, átnedvesedett ruhába, sajgó testtel bandukoltunk haza.

Mennyi emlék, kedves pillanat. Felnőttünk. Munka család, gondok. Alig találkoztunk. Pedig milyen jó feleleveníteni a gyerekkor eseményeit.

Most, ahogy megláttam is erre gondoltam. Valami mégis tovább vitte a lábam. Nem akartam zavarni… Hátha most nem akar beszélni senkivel…Na, majd visszafelé, hátha akkor észre vesz.
Nem volt már ott. Haza mentem.
Másnap, egy égő lakáshoz riasztották a tűzoltókat. Egy férfi felgyújtotta a lakását. Nem tudták fizetni a részletet. Munkahelyén felmondtak neki. Az ötödikről kiugrott és szörnyethalt.
A felesége éppen a három gyerekekért ment.
Mindenki sajnálkozva beszélt róluk.
Néhány nap múlva olvastam az újságba a nevét. H. István meghalt…Ő volt a gyerekkori jó barátom.
A mai napig nem tudom elfelejteni. Ha akkor megállok, ha odamegyek hozzá, ha beszélgetünk és elmondja,..ha,..ha.
Elmulasztottam ezt a lehetőséget.

haiku · Elküldve: Csüt Jan 27, 2005 12:31 pm Hozzászólás témája:

Ha nem bánod én folytatom ezt a témát. Bár ez nem az én eletemből való. Egyszer találkoztam egy nénivel az utcán. nem ismertem. A barátommal álltam egy pingpong asztalnál, a tanítási idő kezdete előtt. A néni odajött hozzánk, mert a barátomat az unokájának nézte. Elmesélte nekünk az iskolával kapcsolatos élményeit. Azt mondta, hogy ő egy egyetemen dolgozot, a tanárok, és diákok ügyit intézte.Elmesélte nekünk, hogy hogyan bánik néhány tanár a diákjaival. Elmondta, hogy a diáklányok neki panaszkodtak, hogy a tanárúr hogyan vizsgáztat az egyetemen. Behívja a lányt, és leülteti egy -gondolom erre a célra elhelyezett- kanapéra, és elmondja neki hogy ő mjost ott fog vizsgázni. Nagyon megviselte a diákokat ez a dolog, persze nem is csoda. egyszer a tanárúrnak volt szüksége segítségre, és a kedves nénitö kérte azt. Erre a néni aztmondta neki, hogy csask akkor hajlandó aláíratni azt a bizonyos papírt, hogyha befejezi ezeket a dogokat. Mindki elött persze. A néni lányának a vizsgája vissza volt még. Elmondta a a tnárúrnak, hogy ha egy újjal is hozzá mer érni a lányához nem hogy a papírt nem kapja meg, de akkora botrányt csinál, hogy tuti nem fog többet tanítani. A lány vizsgája lezajlott, kettest kapott, pedig mindent tudott. Mindent. A tanárúr megkapta a papírját, és soha többet nem csinált ilyesmit.
Undorító nem igaz? Az emberek mire nem képesek. EGy megalálztatás kell ahhoz hogy valamennyire észhez térjenek. Érdemes elgondolkodni rajta, hogy ha most nem a diákokat zaklatja, akkor kicsodát?
_________________
Ott van az otthonod ahol a fejed.... - Two Stupid Dogs -

Will · Elküldve: Kedd Márc 01, 2005 8:52 pm Hozzászólás témája:

A minap mesélt valamit a legjobb barátom, úgy érzem meg kell osztanom veletek, bár nem túl szép történet.
Szóval... a legjobb barátomék osztályának volt egy nagyon jó tanárnője... fiatal, alig 28 lett volna idén nyáron... a mi korosztályunkban nagyon sokan "csodálták" őt, amire nem is akármilyen okuk volt.
Tavaly a legjobb barátomékat ez a tanárnő kísérte el az osztálykirándulásra. Ezt nem sajnálták ők, hiszen fiatal volt, elöl és hátul is jól "ellátva anyaggal" - hogy divatosan beszéljünk

Egy szó, mint száz sokat voltak vele az osztálykirándulás alatt. A tanárnő cigizett, de "ölig" rendesen, mint a gyárkémény, annyi különbséggel, hogy ő nem fújta a füstöt... ez volt a már említett "csodálat" oka... leszívta a bagót, letüdőzte, és egy szösszenet füst sem jött fel neki soha, akár kifújta a levegőt, akár beszélt... senki sem tudja, hogy csinálta... talán jobb is... 19 évesen szokott rá a cigire... 27 évesen abbahagyta, de nem azért, mert abba akarta, hanem mert kénytelen volt... ugyanis egy hónapja halt meg - tüdőrákban.
Tudom, nem szép dolog, de sokszort emlegetjük, és költöttünk is egy mondatocskát, amiről mindig ő jut eszünkbe, és legalább ennyiben nem volt értelmetlen a halála:
"Ha cigizel is, fújd ki a füstöt b....d" <- és a fenébe is, nem röhögünk, amikor mondjuk...
_________________
"Egy álmot álmodék, de álmom eltávozott tőlem..."
"Az élet álom, és egyszer minden álom véget ér... de mindig rossz-e felébredni? Nem... nem mindig az" - Ismeretlen szerzőktől
"Tedd azt, amit akarsz" (az AURIN felirata a Végtelen Történetben)

Loren

[quote="jucinac"]jucinac
Elküldve: Szomb Feb 14, 2004 8:02 am Hozzászólás témája: Igaz történet

Mennyire igaz amit írtál. Elgondolkodtam...mit ülök én itt és várom, hogy történjen valami jó. Miközben egyre lejjebb csúszom? Élni kell tovább, tenni a dolgom. S ha hiányzom..idővel megtalál a jó is.
Nem hiszek a véletlenben. Vallom,hogy mindennek oka van. Mint annak is, hogy épp most, épp ide keveredtem. És bármit olvasok, arra emlékeztet...fel kell állni, és előre nézni nem hátra.
Egy újabb pont ami segít ebben.
L.

_________________
Loren

songeur · Elküldve: Szerd Okt 26, 2005 9:37 pm Hozzászólás témája:

Azt hiszem beírom ide is... Bár sokat gondolkodtam rajta. Én is elvesztettem valakit. De nem úgy, ahogy már előttem írták néhányan. Nagyon hiányzik. Az illető él és virul... Csak már nem engem boldogít...
Alig több mint két éve találkoztunk. Rögtön láttam benne valamit, ami nagyon megfogott. Tehát ő lett az első barátnőm. 17 éves voltam akkor, ő 15. Én előtte is voltam szerelmes, de akkor tudtam meg, hogy mi is az valójában. Egy álomban éreztem magam. Szószerint a rózsaszín felhők között jártunk. Voltak hullámvölgyek is, de szerintem soha nem leszek olyan boldog, mint vele voltam. Én tényleg azt hittem és reméltem, hogy ez örökké tart. Hát nem tartott. Ma rájöttem, hogy van valakije, és nem is tagadta, hogy szakítani akar velem... És ebben a pillanatban vesztettem el. Már másé, és ezzel megtört egy varázs. Már sohasem tudom olyannak látni,mint amilyen akkor volt, amikor még engem boldogított. Ez a lény egyszerűen eltűnt, és olyan üresség maradt utána, hogy nem is hiszem, hogy ezt pótolhatná valaki... Csak ő, de ő már nincs...

Loren · Elküldve: Csüt Okt 27, 2005 8:12 am Hozzászólás témája: ...

Ez szomorú nagyon...Sokan vagyunk így, akik ürességet éreznek. De majd betölti más öröm...szép lassan. Csak ki kell várni, hogy eljöjjön. És ki kell bírni.
L.
_________________
Loren

Szalesz · Elküldve: Kedd Nov 08, 2005 11:05 am Hozzászólás témája:

Lonci · Elküldve: Kedd Nov 08, 2005 11:44 am Hozzászólás témája:

Én is küzdök ..Csak másként!
A küzdelmet nem szabad feladni!
Dolgozd fel ezt a témát ,írj róla igazán úgy ahogy csak te tudsz!

)

Köszönöm hogy megosztottad velünk ezt a történetet,s add át üdvözletem a lánynak!

)
Puszi:Lonci

Anitiger · Elküldve: Csüt Nov 17, 2005 7:28 pm Hozzászólás témája:

Jóbarátok...

Ki ne ismerné az Oroszlánkirály című mesét? ... Felteszem ismeritek, nos abban van egy dal, amelynek ez az egyik része:
"...Így lett a trióból DUÓ!" - szomorú hangvitel, de szép. Nos én nem duó-tagként léptem tovább, hanem egyedül. Így még ezt sem dúdolgathattam magamnak, ha rájuk gondoltam.

Szokásos történet: általános iskola, gyermekkori barátságok. Sosem szerettem, mégis velük jó volt. Mi voltunk a jók, a szépek, a nagyok. Sosem volt bennünk semmi közös a rendbontás imádaton kívül - de ezt akkor nem vettük észre. Persze ők nem voltak jó tanulók, én pedig négyesen- négy egész ötön stagnáltam. tehát bátran mehettem utánuk jóban-rosszban. Immár három év elteltével, hogy ki tudom jelenteni semmi közöm hozzájuk. Külön iskolákba kerültünk, igaz míg én gimnáziumba, egyikük sport miatt sportsuliba, másikuk szakközépbe (nah, vajon milyenbe?). Próbáltuk tartani a kapcsolatot, nem sikerült. Míg én próbáltam beilleszkedni a nálam sokkal okosabbak közé, ők beilleszkedtek, lejjebb csúsztak. A sportsulisról egyéb helyekről tudok: elvonókúrák - hol ez, hol az, kórház. Hiszen én kortárs segítő vagyok.

Egyszer kirendeltek egy lány mellé: A végletekig lecsontosodott, frissen elvetélt, alkohol"imádó" lány, aki abban a tíz percben míg megszólalni sem tudtam láncban szívta a cigiket fél évvel fiatalabb nálam. Aztán megszólaltam, észrevett. Nem mutatkoztam be, hiszen nem rólam kellett beszélni. Kezemben a róla szóló lapokkal remegve leültem az egyik fotelbe, megjátszott nyugalommal hallgattam, gyógyítgattam a lelkét..Két órát töltöttem ott, amikor búcsúztunk eképp köszönt el: "Megnyugtató a hangod.. mintha ismerős lenne. Hogy hívnak jótétlélek?" Biccentettem és kimentem. Nem tudtam felelni vagy nem akartam. A sportsulis lány... fel sem ismert...

A másik? Ott lakunk egy utcában, mégis alig találkozunk. Sőt.. egy hónappal ezelőttig szinte nem is láttam. Bevallom: Őt én nem ismertem meg. Magas lány, szépen vékony volt. Csodás mézszőke hosszú hajú. Aki egy hónappal ezelőtt köszönt nekem az egy majdnem 30 évesnek kinéző, masszív alkoholistára "sminkelt", rózsaszín és fehér plüssruhákba, zizegős kabátba, óriás fülbevalós, hajlakk kemény sörényű, tűsarkokon tipegő öreg nő volt. Istenem... Alig 2 héttel vagyok (voltam) nála idősebb. Ugyanis a voltam szó arra utal amint éreztem magam: Álltam egy nálam 15 évvel idősebb nő előtt tinédzserként, tisztelettudón köszöntem, majd nyugodtan hazamentem: magamba roskadni.

Sajnálom, sok lett a történet... De szerintetek: Rosszul vagyok összrakva ha egyáltalán nem tudom bánni ezt a kapcsolatmegszakadást

Pedig így érzek és nincs bűntudatom miatta

_________________
Ha az álmaidban sem hiszel, akkor hiába létezel...